Bölcs holdfény ragyog, bús csillagok fénylenek

Ahogy most ím, a sírodnál térdelek

Néma csend az úr, én is csak a föld alól

Hallom, ahogy pár elveszett lélek dalol

Tüdőmből a levegő könnyként távozik

Útján a lelkem is önként kívánkozik

Istenem! Érzed a fájdalmat, mely kísért?

Szerelmem! Kérlek, csak súgd meg nekem, miért...?

Most a tegnapra gondolok, sáros térddel

Valami csodára várok, átkos hévvel

Fülemben az a bársonyos, víg kacaj zúg

Mely ma örömkönnyek helyett gyászverset súg

Akkor még nem tudtam, hogy aznap megtudom:

Eggyel kevesebben megyünk tovább az úton

Az a szívdobbanás más volt, mint a többi

Magányos kongása szívem máig gyötri

Amint hangodat elnyelte a messzeség

Őrjítő lánggá vált bennem a veszteség

Elpattant egy szikra, égni fog a város

Búm birodalma világokkal határos

Fáj minden fénykép, fáj minden szó, fáj, hogy fáj

Fáj az is, hogy neked nem! Magamra hagytál

A szerelem engem mindig önzővé tesz

Ha sírok majd, az is csak magam miatt lesz

Nincs másnak fájdalma, neked sincs! Önzőség

Önzőség, mégis, érted mindent megtennék!

Megtennék én, ha nem lennél hat láb mélyen

És nem látnám az írást: „Nyugodj békében”

Látod, milyen önző vagyok? Most felállok

S ráejtem sírodra az utolsó virágot.

Csillagfény ragyog, hold súgja: új élet vár

S a világnak tűzvésztől nem kell félnie már.